Gangnam's Princess 1. fejezet

Mihez kezdjen egy magyar lány, akinek a ritkán látott szülei kitalálják, hogy költözzön ki hozzájuk a világ másik felére, Koreába, mindent maga mögött hagyva? Koreába, amihez semmi köze nincs. Ráadásul a szülei, mintha minden Koreával kapcsolatos dolgot előrébb valónak tartanának nála... Mi Ah-nak természetesen fejet kell hajtania, gazdag szüleihez költözik Gangnambe, de elhatározza, hogy minden koreai dologra ellenségként fog tekinteni... ez alól a nagy kultusznak örvendő K-pop sem kivétel...

És mihez kezdjen, Korea első számú fiúbandája, a FOUR, ha ez előbb említett lány a köreikbe csöppen... és a koreai lányokkal szemben, ő egyáltalán nem rajong értük?

Mindez kiderül :) Jó szórakozást! Fighting!

1. fejezet

A világ másik fele

Azt mondják az okosok, hogy ezen a világon nem az számít, hogy hol születtél, hol haltál meg, és az eközött eltelt időd hol élted le.

Azt mondják, hogy az számít mit teszel, míg élsz nem az hogy kinek vagy hova születtél.

Azt mondják, hogy nincs kőbe vésve hol kell élned, hiába születsz az Antarktiszon, ha a Szaharába szólít a sorsod, végül úgy is ott kötsz ki.

Azt mondják, hogy jogunk van a szabad döntéshez… De a saját magunk által választott út néha járhatatlan, vagy nem helyes…

Hát igen… sok mindent mondanak…

Nyilván egyiküknek sem mondták, hogy hagyja ott az otthonát, és utazzon el a világ másik felére.

Az okosok a sok bölcsességük közepette arról elfelejtettek beszámolni, hogy mit tegyen egy 18 éves magyar lány, ha a szülei úgy döntenek, hogy menjen Koreába, mindent magam mögött hagyva…

És így természetesen érthető lesz, hogy az a 18 éves magyar lány, miért akad ki, miért kiabál, miért csapkodja az ajtót, majd miért törődik bele, és miért száll fel végül a gépére, ami elrepíti őt az ismeretlen felé…

*

Hogy én, Kang Mia, miért is kerültem bele ebbe a helyzetbe, és hogy egyáltalán miért van ilyen fura nevem, azt nem nehéz elmagyarázni. Viszont logika nincs benne. Magyar vagyok, koreai névvel. Koreában születtem, de Magyarországon élek. Elég egy nemzeti identitástudat nélküli lány vagyok.
Apám egy elektrotechnikai vállalat egyik ágának igazgatója anyám pedig híres divattervező. Ők Szöulban élnek, már 20 éve, mióta összeházasodtak, de törzsgyökeres magyarok. Én is ott születtem, de mihelyst világot láttam, rám ruházták a Kang Mi Ah nevet, és miután túléltem az első két évemet, ők úgy gondolták, hogy visszaküldenek Magyarországra, a nagyszüleimhez, Budapestre, ők pedig tovább élnek ott, mint hal a vízben. Tőlem távol. Persze meglátogattak, félévente egyszer, és hitték, hogy ez nekem elég. Milyen kedvesek, ugye? Néha felbukkannak, és elvárják, hogy örömködjek, hogy jaj de jó, vannak szüleim. 

Persze, azt elvárták, hogy koreaiul megtanuljak… Addig kellett különtanárhoz járnom, míg le nem raktam a felsőfokú nyelvvizsgát. Annyi pénzt áldoztak a taníttatásomra… persze ez nekik meg sem kottyant. Annyi van nekik. Így is Budapest legszebb helyén lakhattam, egy kis luxus házban, mindenem megvolt, amit szerettem volna. Csak épp szüleim nem. De ahogy az idő telt, egyre kevésbé éreztem szükségét a családnak. Megtanultam, hogyan álljak meg a saját lábamon. És ugye a családját senki nem választhatja meg, de a barátait igen. És a barátaimat imádtam itt. Legjobb barátnőm, Aliz, már óvoda óta mindig mellettem volt, együtt nőttünk a Budapesti újgazdag csemeték közé. Egy sznob magán gimnáziumot is együtt szenvedtünk végig. Az ballagási osztálybulin, miután már kissé becsiccsentettünk, az utca közepére állva kiabáltuk bele a világba, hogy mindig együtt leszünk. Itt, Budapesten akartunk mindketten továbbtanulni, egyetemen, csak ő menedzsment szakon, én pedig zeneszerző szakon. A pontjaim sem voltak rosszak, sem a képességeim. Egészen biztosan felvettek volna.

 De Alizon kívül még nagyon sok mindenkim volt itt. A baráti körömbe sok ember tartozott. És persze itt volt Marc, az amerikai cserediák srác, már épp kezdett valami kialakulni közöttünk… vagyis elhívott randizni… azelőtt sosem volt barátom, és örültem, hogy végre a szerelmi életem is fellendül. Úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van.

És erre BAMM!

Egy nap alatt tönkrement az életem. A drága szüleim ismét jelentkeztek, és közölték velem, hogy beadták a jelentkezésemet a szöuli nem tudom milyen hírneves iskolában, valamilyen egy kereskedelem és marketing szakra, mert hogy milyen jó lesz, ha majd az egyikük posztját átveszem, ha ők megöregednek. Vagy apám vállalatánál, vagy anyám divattervező cégének vezetőjeként. Egyetlen egy dolgot nem vettek figyelembe: hogy nekem eszem ágában sem volt odamenni. De mikor ezt közöltem velük, akkor kezdődött a majré, hogy mindent megadnak nekem, és csak jót akarnak, és azt szeretnék, hogy végre a közelükben legyek, és blablabla… Talán akkor az elején, a zűrös gyereknevelési időszakban nem kellett volna másra sózni, akkor talán minden más lenne. Végül azt mondták, hogyha nem megyek, akkor ne is számítsak arra, hogy a további tanulmányaimat finanszírozzák. Szóval muszáj volt fejet hajtanom. De nem elég, hogy szeptembertől kezdődően koreai nyelven kell tanulnom gazdasági dolgokról (fúj), hanem az előtte lévő nyaramat is rá kell áldoznom.

- Gyere Koreába már a nyáron. Hozzászoksz, megismered Szöult, annyira fog neked tetszeni!- mondta anyám sugárzó arccal egy hónapja, mikor hazajött Magyarországra.

Hiába mondogattam neki, hogy az itteni megszokott életem megy tönkre, ő ezt nem fogta fel. Vagy nem is érdekelte. Őt csak az érdekli, hogy milyen divatmárkák keresik fel az irodáját.

Csak akkor tudnám, hogy minek kell hogy a közelükben legyek?

De hát ez a kérdés sem talált válaszra.

Így történt, hogy az érettségimet követően, július első napján hatalmas bőröndökkel, és kézipoggyásszal, na meg persze a gitárommal, amit semmi kincsért nem hagytam volna itt, nekivágtam a repülőtérnek. A nagyszüleim elkísértek, meg Alíz is. A barátnőm nagyon letört volt, mikor megtudta a hírt, hogy Szöulba költözök. Pont a világ másik felére.

- Ne aggódj, még a nyáron meglátogatlak, és addig kitalálom, hogyan hozzalak vissza onnan. Emlékezz, megfogadtuk, hogy mindig együtt leszünk. Ugye? Július közepén meglátogatlak. Az két hét. Addig bírd ki- mondta.

Szorosan magamhoz öleltem a szinte ikertestvéremnek számító lányt.

- Szavadon foglak!- próbáltam mosolyogni, mielőtt átléptem volna a reptéri kaput. A kaput, ami, hát, közhelyesen szólva, egy másik világot nyitott meg előttem.

*

- A leszállást hamarosan megkezdjük, kérem, kapcsolják be biztonsági öveiket!- mondta a hangosbemondó angolul, koreaiul és oroszul. Moszkvában szálltam át, ez az oka az utóbbinak. Iszonyat hosszú volt az út, de a tudat, hogy nem sokára megérkezek, egy kis megnyugvást adott. Ablak mellett ültem, így rálátást kaptam az alattam elterülő Koreai földön… otthon most hajnali három óra volt, itt már délelőtt 10. Az ablakból kinézve úgy tűnt nagyon szép idő van. Hétágra sütött a nap.

Dühösen elfordultam. Ha nem kellett volna ide jönnöm, most az Olasz tengerparton lehetnék Alizzal, és a többiekkel. A mellettem ülő koreai fiú azt hitte rá nézek ilyen zaklatottan, így zavarában lehajtotta a fejét. Nálam vagy 3 évvel lehetett fiatalabb. Ahogy körbenéztem rengeteg koreait láttam. És be kellett látnom, engem egyáltalán nem zavart, ha valaki ázsiai. Már otthon, pesten is azt csodáltam, hogy lehetnek ilyen szépek. És bármilyen öltözetet vettek fel, az jól állt rajtuk… És nemcsak a nők, a férfiak is. Jómagam, jóképűnek találtam az ázsiai férfiakat. De sosem gondoltam arra, hogy egy olyan ember legyen a barátom. Nekem Marc tetszett már 2 éve, mióta megismertem. Csak hát időbe telt, mire ő is észrevett.

Az előttem lévő tartóban lévő újságokhoz nyúltam. Megragadtam egyet, hogy ezt a maradék 20 percet legalább valami koreaival töltsem, ha már ott fogok lakni. Majd mikor megláttam az újság címlapját, felhorkantottam. Egy K-POP újságot sikerült kihúznom, aminek az elején, a most legnépszerűbb fiúbanda virított: a FOUR. Anya mindig kitörő lelkesedéssel beszélt a K-pop bandákról, közöttük a FOUR-ról is, és biztosított, hogy nekem is mennyire, de mennyire tetszeni fognak, és hogy alig várja, hogy megtudja ki lesz az én bias-om, és milyen kis aranyos az a maknae… Komolyan, mintha ő lenne a tinédzser és nem én. Mondhatni ezek az élménybeszámolók engem annyira kötöttek le, mint őt a koreai út elleni felszólalásaim. Megfogadtam, hogy már csak azért sem fogom szeretni ezt a bandát. Hiába tudtam, hogy a zenéjük tényleg nem rossz. Végignéztem a 4 fiún a képen.

- Olyan mesterkélt az egész… mintha nem is léteznének. Túl tökéletesek…- gondoltam, majd, belelapoztam a cikkbe, ami róluk szólt.

„ A tavaly debütált banda, a FOUR, már második nagylemezén dolgozik. A hihetetlen hírnevük már kiterjedt Európára, és Amerikára is, nemrég jöttek vissza egy Los Angeles-i koncertről, ami előtt Londonban voltak. A frontember, Park Shin elmondása szerint: ’örülünk a sikernek, a jövőben még jobban igyekszünk majd. Még több koncertet, és fellépést tervezünk, reméljük sokan eljöttök majd rá…’ …

Becsaptam az újságot… Irritált ez a Park Shin. Mindig ilyeneket nyilatkozott, és tudtam, hogy minden lány odavan érte. Be kell látni, jóképű volt, szőkésbarnára festett hajjal, helyes félmosollyal.

Bizonyára totál nyálas a valóságban- gondoltam- És mivel anya szereti, ezért én nem fogom.

- Bocsi!- bökött meg ekkor egy ujj, majd láttam, hogy az előbbi fiú mellett ülő lány, korombeli, valószínűleg a fiú nővére az. Angolul beszélt, nyilván nem gondolta volna, hogy hibátlanul beszélem a nyelvüket- Ide tudnád adni az újságot?- mutatott a kezemben lévő tárgyra. Bólintottam, majd odaadtam nekik.

A lány epekedve nézte a címlapképet, majd felém fordult:

- Ismered őket?- majd azonnal elkezdte sorolni- In Ho, Shin, Jae Hwa és Henry.

- Igen, ismerem őket- mosolyogtam rá, nehogy kiselőadást tartson a srácokról. Ahhoz most nem lett volna kedvem.

Pár perc múlva a gép döcögve földet ért, majd lassan begurult a helyére. Már alig vártam, hogy szilárd talaj legyen a lábam alatt.

Végre, nagy sokára kiszállhattunk a gépből, és bejutottam az Incheon reptér épületébe. A bőröndjeimet még fel kellett vennem. Óráknak tűnő várakozás után, végül hozzájutottam az óriási, megpakolt táskákhoz, majd a kijárat felé vettem az irányt. A szüleimnek már itt kellett lenniük. Ahogy a váróteremhez értem azonnal kiszúrtam őket. Ott voltak, mind a ketten. És felém integettek. Ők nem értették, hogy én miért nem tartom csodásnak, hogy ide kiköltözhetek.

Még egy szomorú pillantást vetettem a telefonom háttérképére, ahol Aliz és én éppen megöleljük egymást, majd zsebre raktam a mobilt, és elindultam anyáék felé.